Olvass bele...

A múlt érintése

Egyik délután, amikor épp a lehullott levelek között rugdosott egy kisebb ágat, egy vékony, fürge lány vetődött mellé – olyan hirtelen, mint egy szélroham. Az idegen lány szeplős volt, haja meseszerűen vörös árnyalatban csillogott. Szemei élesek és gyorsak voltak, mint a sasmadáré, aki mindig valami fontosat keres.

– Új vagy, mi? – kérdezte közvetlen pimaszsággal a lány. Nem volt benne sem kíváncsiság, sem ellenségesség – inkább csak egy ténymegállapítás. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, lehuppant Panni mellé a hideg kőpadra. Panni bólintott, szinte észrevétlenül. A torkában gombóc ült – nem tudta, mit is mondhatna.

– Anna vagyok – mutatkozott be a lány, miközben egy kavicsot rugdosott a cipője orrával. – De hívhatsz akárhogy. Néha itt mindenkinek több neve van, mint amennyit viselni tudna.

Panni nem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen ezen a furcsa mondaton. Egyszerre volt szomorú és abszurd – mintha a vidám szavak mögött valami mélyebb fájdalom húzódott volna meg. Valami mégis megrezdült benne – egy halk, ismerős dobbanás, amit már rég nem érzett. Talán mégsem lesz teljesen egyedül ezen a helyen.

– Panni – szólalt meg végül halkan, óvatosan, mintha egy törékeny üveget tenne le az asztalra.

Anna bólintott, mintha máris tudna mindent, amit tudnia kell. Úgy nézett rá, ahogy az emberek néznek valakire, akit egyetlen szóból is megértenek.

– Ne aggódj – mondta könnyedén, egy félmosollyal, amely egyszerre volt vigasztaló és fájdalmas. – Itt is ugyanazok a szabályok, mint mindenütt: vagy gyorsan megtanulsz mozogni a falak között, vagy fal leszel te magad is.

Panni ránézett. Anna szeme nem tűnt kegyetlennek. Inkább fáradtan bölcs volt – olyan valakié, aki már többször látta összedőlni maga körül a világot, de minden alkalommal képes volt összeszedni magát. Aznap délután nem beszélgettek sokat. Csak ültek egymás mellett a kőpadon, miközben a lenyugvó nap narancsos fénye árnyékokat húzott köréjük.
A levegő tele volt a föld szagával és a közelgő este hűvösségével. Panni hallgatta a madarak távoli csicsergését, az udvarról beszűrődő zajokat – és először érezte úgy, hogy a magány, amely eddig szorosan körbeölelte, talán egy pillanatra meglazult. Amikor a napkorong eltűnt a fák lombjai mögött, Anna hirtelen felpattant, mintha sosem tudna sokáig egyhelyben maradni.

– Majd még találkozunk – mondta hanyagul, de közben mosolygott. Aztán eltűnt a belső udvar forgatagában – könnyedén és gyorsan, mint egy darabka szél.

Panni sokáig ült még ott, mozdulatlanul. A kőpad hidege lassan áthűtötte a testét, de nem bánta.

Hagyaték

Október első napjai könyörtelen hideggel köszöntöttek a dunántúli falvakra. A hajnal párája súlyos ködfátyollal borította be az egész vidéket. Rozália a sor végén dolgozott, amikor a mellette álló öregember keze megremegett, és a lapát kicsúszott az ujjai közül. Halkan csak annyit mondott, hogy nem bírja tovább. Az egyik tiszt azonnal odalépett, ordított vele néhány szót németül, majd fegyvert emelt. Nem volt idő kérlelni, sem magyarázkodni. A lövés hangja áthasította a ködös levegőt. A férfi teste a földre zuhant. Az asszonyok felsikoltottak, de egyetlen pillantás a katonák arcára elég volt ahhoz, hogy rögtön elhaljon a sírás. Rozália dermedten nézte, ahogy a hideg föld magához öleli a férfi élettelen testét. A Német Hadsereg Főparancsnoksága szeptember 22-én kiadott parancsa után nem volt többé megállás. A Margit-vonal földjét ki kellett ásni, akár tetszett, akár nem. A katonák a legkisebb ellenvetést is parancsmegtagadásnak tekintették. Aki nem engedelmeskedett, azt azonnal hazaárulónak tekintették és nem volt kegyelem. Hazaárulásért a büntetés: azonnali halál. A sortűz vagy a gyors fegyverdördülés nemcsak az ellenszegülőt hallgattatta el, hanem figyelmeztetésül szolgált mindenkinek. A parancs teljesítése, a túlélés ára. Rozália tudta, hogy egyetlen hiba, egyetlen rosszul kimondott szó vagy mozdulat ugyanezt jelentheti számára is. A félelem nemcsak a szívében lüktetett, hanem ott húzódott minden mozdulatában, minden lapátfordításában. A Margit-vonal árkai nemcsak a földet szabdalták szét, hanem lassan az emberek lelkét is. De a védelmi vonalnak állnia kellett, még ha asszonyok, öregek vagy gyerekek kezét koptatta is a lapát nyele. Rozália ujjai is alig bírták már a hajnali hideget. A kendő, amit a kezére tekert, hamar átázott a nedves földtől, és a szúró hideg úgy hatolt a bőre alá, mintha apró tűkkel karcolták volna a tenyerét. A köd és a pára mindenhová beférkőzött. A hajába, a ruhája alá. Hófehér, makulátlan bőre nyirkosan fázott tőle. A négy fok körüli hideg nemcsak a csontokat szorította, hanem az izmokat is lassította. Minden mozdulat nehézkesen indult, minden lélegzet ködös páraként szállt fel az arcok előtt. A munka minden nap hajnalban kezdődött. A föld kemény volt, tele kövekkel és gyökerekkel, mintha maga a természet is tiltakozott volna a megbontása ellen. A lapát nyele kíméletlenül vágódott a tenyerekbe, véres hólyagokat hagyva maga után. A földdarabok tompán hullottak vissza a gödör szélére, hangjuk összekeveredett a katonák éles parancsszavaival.

"Schnell, schnell" - harsogták.

A katonák mozgása fegyelmezett volt. Puskák a vállukon, sisak a fejükön, vastag posztóköpenyük alatt kevésbé törte őket a hideg. Némelyikük talán fázott is, de a hatalom érzése, a fegyverek ereje olyan védelmet nyújtott nekik, amely a civilek számára elérhetetlen maradt. Az emberek némán dolgoztak. Az asszonyok fejüket kendőbe bugyolálták. A férfiak kabát nélkül görnyedtek a föld fölé, mert a munka hevétől a vastag ruha csak akadályt jelentett volna. Mégis, amikor a szél beléjük mart, önkéntelenül összerándultak. A gyerekeknek a talicskát kellett tolniuk, vagy a kiásott földet elhordani. Senki nem menekülhetett a munka elől. A dombok és a rétek lassan megváltoztak. Földbe vájt árkok hálózata szelte át a tájat, mintha hegek keletkeztek volna a föld védtelen testén. A védelmi vonal még csonka és nyers volt, de az emberekben már ott élt a végletekig kimerítő munka nyoma