Olvass bele...

Egyik délután, amikor épp a lehullott levelek között rugdosott egy kisebb ágat, egy vékony, fürge lány vetődött mellé – olyan hirtelen, mint egy szélroham. Az idegen lány szeplős volt, haja meseszerűen vörös árnyalatban csillogott. Szemei élesek és gyorsak voltak, mint a sasmadáré, aki mindig valami fontosat keres.

– Új vagy, mi? – kérdezte közvetlen pimaszsággal a lány. Nem volt benne sem kíváncsiság, sem ellenségesség – inkább csak egy ténymegállapítás. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, lehuppant Panni mellé a hideg kőpadra. Panni bólintott, szinte észrevétlenül. A torkában gombóc ült – nem tudta, mit is mondhatna.

– Anna vagyok – mutatkozott be a lány, miközben egy kavicsot rugdosott a cipője orrával. – De hívhatsz akárhogy. Néha itt mindenkinek több neve van, mint amennyit viselni tudna.

Panni nem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen ezen a furcsa mondaton. Egyszerre volt szomorú és abszurd – mintha a vidám szavak mögött valami mélyebb fájdalom húzódott volna meg.

Valami mégis megrezdült benne – egy halk, ismerős dobbanás, amit már rég nem érzett.
Talán mégsem lesz teljesen egyedül ezen a helyen.

– Panni – szólalt meg végül halkan, óvatosan, mintha egy törékeny üveget tenne le az asztalra.

Anna bólintott, mintha máris tudna mindent, amit tudnia kell. Úgy nézett rá, ahogy az emberek néznek valakire, akit egyetlen szóból is megértenek.

– Ne aggódj – mondta könnyedén, egy félmosollyal, amely egyszerre volt vigasztaló és fájdalmas. – Itt is ugyanazok a szabályok, mint mindenütt: vagy gyorsan megtanulsz mozogni a falak között, vagy fal leszel te magad is.

Panni ránézett. Anna szeme nem tűnt kegyetlennek. Inkább fáradtan bölcs volt – olyan valakié, aki már többször látta összedőlni maga körül a világot, de minden alkalommal képes volt összeszedni magát. Aznap délután nem beszélgettek sokat. Csak ültek egymás mellett a kőpadon, miközben a lenyugvó nap narancsos fénye árnyékokat húzott köréjük.
A levegő tele volt a föld szagával és a közelgő este hűvösségével. Panni hallgatta a madarak távoli csicsergését, az udvarról beszűrődő zajokat – és először érezte úgy, hogy a magány, amely eddig szorosan körbeölelte, talán egy pillanatra meglazult.

Amikor a napkorong eltűnt a fák lombjai mögött, Anna hirtelen felpattant, mintha sosem tudna sokáig egyhelyben maradni.

– Majd még találkozunk – mondta hanyagul, de közben mosolygott. Aztán eltűnt a belső udvar forgatagában – könnyedén és gyorsan, mint egy darabka szél.

Panni sokáig ült még ott, mozdulatlanul. A kőpad hidege lassan áthűtötte a testét, de nem bánta.